Pierre és Francis más-más közegből érkezik a frontra és első ránézésre két szögesen ellentétes személyiség, akik talán a békeidőkben elsétálnának egymás mellett. A háború brutalitását, a vért, a szennyet, a halál simuló közelségét azonban közösen élik meg és Francis – aki a bajtársaknak szervez színházat a művészet misztériumát használva terápiaként – a színház varázsán keresztül éri el Pierre lelkét, megérintve egy olyan pontot, amelyet talán sosem tudott volna megtalálni önmagában.
Lucas Dhont elmondása szerint a film ötletét egy Belgiumban látott archív fénykép adta. A felvételen katonák szerepeltek, akik a front mögött színpadot építettek, és homokzsákokból készült, rögtönzött jelmezekben játszottak a faládákból ácsolt és szakad ejtőernyőkből díszletezett színpadon. A rendező Londonban folytatta a kutatást, ahol még számos hasonló fényképre bukkant. Ami leginkább megragadta, hogy ezek a férfiak, a halál árnyékában, nem a pusztításra koncentráltak, hanem a teremtésre. Arra, hogy létrehoztak valamit. Dhont nyíltan beszélt arról is, hogy milyen ellentmondásos a viszonya a háborús filmekhez. Olyan történeteken nőtt fel, amelyekben a férfi hősiesség mércéje gyakran az, hogy mire képes egy ember a pusztításban. Az archív felvételeken viszont férfiakat látott, akik színpadot ácsolnak, előadást hoznak létre, és közben összetartanak egy közösséget. Dhont ebben látta meg a lehetőséget, hogy kifordítsa a műfaj megszokott szabályait. A Coward – magyarul „gyáva” – így arra is rákérdez, felismerjük-e a bátorságot, amikor az alkotásban, a gyengédségben vagy a szerelemben mutatkozik meg.
A rendező számára ugyanilyen fontos volt Pierre és Francis szerelmi történetének ábrázolása is. Mint a vetítésen elmondta, a két férfi olyan korban él, amelyben alig találhatnak példát arra, amit egymás iránt éreznek. Szavaik is alig vannak arra, milyen életet képzelhetnének el együtt. A háború viszont különböző társadalmi osztályokból és hátterekből érkező embereket sodor egymás mellé. Ebben a felfordulásban olyan kapcsolat is megszülethet, amelynek a korábbi életükben talán esélye sem lett volna. Dhont végtelen finomsággal és érzékenységgel mutatja meg egy szerelmi kapcsolat kibontakozását és képes arra, hogy magát a szerelmet, mint emberi érzést ragadja meg ábrázolásában.És éppen ez lesz a film egyik legfájdalmasabb ellentmondása. A háború brutalitása közepette Pierre és Francis egy időre olyan szabadságot élhet át, amelyet a béke társadalma aligha adna meg nekik. Ha véget ér a háború, abba a világba kell majd visszatérniük, amely ellenséges a szerelmükkel szemben.
A film értékéhez sokat hozzátesznek a az elréhető arhívumokra támaszkodó, gondosan elkészített, erős koreográfiák, amelyet a transz koreográfus, Nora Monsecour (Victor Polster) készített. A rendező korábban filmet is készített Girl címen a tehetséges balett táncosról, akit nehéz választás elé állított az élet, mert nemi identitása miatt kiszorult a színpad vágyott szegletéből, a női balerinák köréből.
A rögtönzött színpad az elképzelt szabadság metaforájává válik. A katonák más szerepekbe bújhatnak, és megmutathatnak magukból olyasmit is, aminek a katonai életben kevés hely jut a való világban pedig vállalhatatlan lenne a társadalmi szabályok miatt. A háború színfalai mögött tákolt színházakban olyan élet illúzióját teremtették meg ezek a halállal naponta szembe néző férfiak saját maguk feloldozására, amelyet talán sosem élhetnek meg. Úgy játszottak családot, ahogy a gyerekek szoktak. A játékban elképzelték, milyen lehetne az életük, miközben ott lebegett felettük, hogy bármelyik nap az utolsó lehet az életükben és a való világban talán sosem élik meg a szerelmet, a házasságot, a gyermekáldást – vagy sosem látnak igazi színházat. Ettől válik olyan megrendítővé a filmben a nevetésük és az, ahogy a szerény, félcelt, rögtönzött jelmezekben egymás mellett állnak. Néhány percre eljátszhatják, hogy van otthonuk, van kit szeretniük, és van idejük megöregedni.
