A “Miss You, Love You” című film sajtótájékoztatóján jártunk Los Angeles-ben, ahol a forgatókönyvíró- rendező, Jim Rash, valamint a film főszereplői, Allison Janney és Andrew Rannells személyes veszteségeikről, az elengedés nehézségeiről és a sebezhetőség erejéről is őszintén beszéltek. Nem volt könnyektől mentes az esemény, ahol mi is kérdeztük az alkotókat.
Vida Virág
A storyline egy gyászoló nő, Diane (Allison Janney) és az elidegenedett fia (Tyler) által, a temetés körüli teendők lebonyolítására oda küldött asszisztense, Jamie (Andrew Rannels), történetét követi. A leginkább színpadi dráma jellegű film mélyre száll az emberi lélek bugyraiban és a felszínen megkövesedett, érdessé vált Diane személyiségét ütközteti Jamie érzékeny, elfogadó, segítőkész, de elveihez hű természetével. A fesztültség szinte tapintható a két idegen sok szinten kibontakozó kapcsolatában és bár a karakterek kissé sztereotipikusak, a sorozat érzékenyen bontja a ki a gyászfolyamat megélése során végigjárt út stációit, a véglegesség, megmásíthatatlanság élményének megélése által elkerülhetetlen önmagunkkal való szembenézés kényszerét és az ebből adódó, formálódó személyiségváltozást.
Jim Rash a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a film alapötletét a saját édesapja temetésének megélése inspirálta, ahol jelen volt a nővére asszisztense – egy olyan ember, aki senkit sem ismert a családból. Ez a különös helyzet indította el benne azt a gondolatot, hogy egy idegen néha többet láthat belőlünk a legsebezhetőbb pillanatainkban, mint azok, akik régóta ismernek minket.
A Kara Warner által moderált beszélgetése mi is kérdezhettük az alkotókat. A történet valójában egy olyan törékeny térben létezik, amely valahol a ragaszkodás és az elengedés határán húzódik. Arra vártam választ, hogy a karakterek felépítése során, volt-e olyan pillanat, amikor a játék már nem csupán színészi munka volt, hanem személyes önreflexióvá is vált.
Bár a választ első sorban a szereplőknek szántam, a kérdés láthatóan mélyen megérintette a rendezőt, így elsőként ő reagált. Jim Rash arról beszélt, hogy bár a film nem önéletrajzi alkotás és a saját életének ez a nehéz pillanata csupán kiindulópont volt a forgatókönyvhöz, mégis számos ponton a saját élettapasztalatai is beszivárogtak a történetbe. Meghatottan idézte fel, hogy édesapja halála után maradtak benne kimondatlan gondolatok és érzések, amelyeket az írás során próbált feldolgozni. „Ha írás közben a könnyeimmel küzdök, akkor tudom, hogy valami igaz dolog közelében járok” – fogalmazott.
A rendező azt is elárulta, hogy a film egyik legszemélyesebb rétege abból fakad, hogy nem volt lehetősége minden fontos dolgot elmondani édesapjának, mielőtt elveszítette. Ezek az érzések végül a karakterek történetében találtak utat maguknak.
Allison Janney szerint számára a film legfontosabb üzenete az elengedés volt. A színésznő úgy fogalmazott, hogy sokszor azért szenvedünk, mert azt várjuk másoktól, hogy olyanok legyenek, amilyennek mi szeretnénk látni őket. Fontos saját üzenetet is megfogalmazott ezzel kapcsolatban. „Engedd el. Hagyd, hogy önmaga legyen. Még ha eltávolodtatok is emiatt egymástól, a szeretet akkor is megmaradhat,” – mondta.
Andrew Rannells számára a történet legfontosabb tanulsága a sebezhetőség vállalása volt. Úgy véli, hogy az emberek gyakran félnek megosztani a fájdalmukat másokkal, pedig a gyógyulás sokszor éppen azzal kezdődik, amikor végre kimondjuk, hogy mi zajlik bennünk.
A sajtótájékoztató során többször szóba került az is, hogy miért könnyebb néha egy idegen előtt megnyílni, mint a saját családunk előtt. A résztvevők egyetértettek abban, hogy egy kívülálló előtt nem kell megfelelnünk korábbi szerepeinknek vagy családi mintáinknak, ezért sokszor őszintébben tudunk beszélni a legmélyebb érzéseinkről.
A beszélgetésen néhány kulisszatitokra is fény derült, például arra, hogy a sorozat főszereplői – Allison Janney és Andrew Rannells – a teljes forgatókönyvet kívülről megtanulták még a forgatás előtt. A mindössze 17 napos forgatás során hosszú, megszakítás nélküli felvételek készültek, amelyek lehetővé tették, hogy a karakterek érzelmi íve természetesen bontakozzon ki – akárcsak egy színpadi próbafolyamat során.
A Miss You, Love You a gyászfeldolgozás újabb, eddig kevésbé tárgyalt aspektusát helyezi szem elé. Nem csupán az elveszített szerettünk veszteségének megélését elemzi, hanem tükröt is tart általa nekünk, hogy milyen – már elveszített, vagy éppen az elvesztés útján járó – bonyolult emberi kapcsolataink vannak anélkül, hogy át kellene menni egy közeli hozzátartozó halála által okozott lelki traumán. Emlékeztet, hogy a befejezetlen beszélgetéseket folytatni kell – akárhová is vezessenek. A film beszél azokról a kimondatlan szavakról is, amelyek elenyésznek és tüskeként épülnek be a lelkünkbe, amelyet saját halálunk óráig is hordozhatunk és beszél azokról az emberekről is, akiket talán csak akkor értünk meg igazán, amikor már késő.
Jim Rash, Allison Janney és Andrew Rannells beszélgetése világossá tette, hogy a film legmélyebb üzenete egyszerű, mégis univerzális: a gyász nemcsak veszteség, hanem lehetőség is arra, hogy őszintébben kapcsolódjunk önmagunkhoz és egymáshoz.
