Tim Robbins színháza, a The Actors’ Gang Los Angeles Culver City negyedében található és európai értelemben is a kőszínházak sorába sorolható intézmény – tehát állandó játszóhelyként ad otthont a The Actors’ Gang társulatnak. A világhírű színész művészeti vezetése alatt működő, Los Angeles-i mértékkel matuzsálemi korúnak számító társulat tavaly ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját és a 41. évadot stílszerűen a Methusalem című darabbal nyitotta meg október 21-én.
A német-francia szerző Ivan Goll előadása felújításnak számít a társulat négy évtizedes történetében. Az 1985-ös eredeti bemutató szereplőgárdájában olyan nevek szerepeltek, mint Helen Hunt, Ron Campbell, Lee Arenberg, Ebbie Roe Smith, Robert Gourp vagy V.J. Foster – akik éppen, friss diplomás művészként kerültek ki a UCLA falai közül és hozták létre a fiatalok lelkesedésével a The Actors’ Gang társulatot – Tim Robbins irányítása alatt. A mostani társulat összetétele értelemszerűen megváltozott, felfrissült fiatal, tehetséges színészekkel, de az alapító tagok közül sokan még most is színpadra állnak a The Actors’ Gang színpadán.
A műsorfüzetben közölt archív felvételek alapján a Methusalem OR The Ethernal Bourgeois (Metuzsálem vagy az örök polgár) előadás vizuálisan nem sokat változott. A puritán fekete-fehérre hangolt díszletekben fekete-fehér jelmezekbe burkolt, fehérre maszkírozott arcú, emberi viselkedési mintákat mímelő, elrajzolt, groteszk figurák teremtik meg a szürreális darabvilágot. Mindez a képi világ és atmoszféra erősen köthető a szerző alkotói közegéhez. Az avantgárd korában élő és alkotó Goll munkásságára leginkább az expresszionizmus és a szürrealizmus hatott és mindkét stílusirányzat elemei felfedezhetőek a Methusalem laza koherenciájú, mégis összefogott, szimbólumokkal terhelt előadásában.
Az előadás nyitóképében tipikus amerikai – ám magyar vonatkozású és elnevezésű (!) beszélő jósgépeket, úgynevezett “Zoltan”-okat idéző, emberi felsőtesttel ellátott doboz gurul körbe a gyéren rendezett színen. A bizarr szerkezet egy groteszk nevetőgép (nevettető-gép), ami a szétesés előtt álló, ’30-as évek burzsoájának szánalmas szimbólumává válik. A haha- masina eleme erős fonálként húzódik végig a darabegészen, összetartva az előadás textúráját. Rávilágít arra az elidegenedett világra, amelyben az ember már nem is ember, a felsőbb osztályok önmagukból kifordult, saját maguk sötét karikatúrájává változott visszataszító figurák és a világ körülöttük úgy működik, mint az ipari forradalom mindent fekete porral ellepő, koszos, köhögő, csattogó gőzgépei a gyárakban.
A rendező ennek a groteszk, idegen világnak megfelelően teremti meg karaktereit is – nem embereket, inkább bábokat látunk a színpadon, akik puszta jelenlétükkel válnak egy-egy társadalmi réteg tiszta szimbólumává.
Elsőként magát a címszereplőt, Methusalemet (Scott Harris) ismerjük meg. A színpad centrumában, furcsa, trónszerű szék áll, amely olyan, mintha maga Picasso tervezte volna a kubista korszakában. Ebbe a sötétre világított térbe, széles gesztusokkal és harsány megszólalásokkal érkezik a főszereplő cipőgyáros Methusalem. Őt csak a még harsányabb felesége, Amelia (Kaili Hollister) szárnyalja túl, aki színtén színen van már, amikor Methusalem elalszik a nagy ‘fotelben’ és bizarr lázálmokat lát. Az álomba merülés mozzanata szintén visszatérő elemmé válik – szimbólum ez is, az álomvilágban élő burzsoá világuralomra törő álma rémálomba fordul és Methusalem cipőgyárát is eléri a bolsevista forradalom. Az álmok színpadi megjelenítéséhez a rendező kézenfekvő szcenikai eszközhöz, a projektoros vetítéshez nyúl. Az álmok maguk is fekete-fehérben jelennek meg.
A hátsó díszletfal elé kifeszített tüll re vetítés három dimenziós hatást kelt és olyan érzésünk lesz, mintha magunk is Methusalem álmának a része lennénk. A vetítést, mint eszközt, egyébként később sokkal kreatívabb formában alkalmazza a rendező – Felix a fiúgyermek, aki robot attribútumokkal rendelkezik, állandó ‘kellékévé’ válik egy vetített lift, amely egyébként a darab frivol humorának is egyik melegágya lesz, ahogyan lekési vagy éppen elsieti a szereplő a liftből való ki- beszállást. A fiút alakító (Pierre Adeli) remekül hozza a saját szellemi képességeit felmérni nem képes, idegesítő gesztusokkal érvényesülni akaró apuka kedvencét – vagy zseniális robot fiút. Methusalem és Felix viszonya jól tükrözi, hogy miért is érett meg a burzsoá a pusztulásra. A leánygyermeket Idát (Ana Ming Bostwick-Singer) semmibe nem néző apa egyetlen szülői kötelességének a lány megfelelő (gazdag) kiházasítását érzi. Ám itt jön a csavar, a lánynak érzései vannak. Nem is akárki, hanem a házban lakó, lázadó, bolsevista, bakui orvostanhallgató lesz szerelmének tárgya, szüleinek nem kis kétségbeesésére. Amelia egyik csúcsjelenete is ehhez köthető, amint abroncsos ruhájában hisztériarohamot kapva végiggurulja a színpadot. Kaili Hollister alakítása egyébként rendkívül szórakoztató, egyszerre drámai hamis-díva és egyszerre olcsó és ripacs, magát úrinőnek képzelő feleség.
Azonban mielőtt lassan kibontakozna a Methusalem családjára is begyűrűző társadalmi konfliktus egy valódi szürreális jelenetben kapunk képet arról, hogy mi zajlik a falakon kívül. Éjszaka van, Methusalem alszik a fotelében és a szobában lévő állatok megelevenednek. Életre kel a kiterített medve, a trófeaként, agancsáért megölt szarvas, a kakukkos óra, a cintányéros majom, de beszáll a diskurzusba a ház macskája és kutyája is. A magyar színésznő, Kiss Dóra által megformált medve tekintélyt parancsoló orgánuma és a Jolene Hjerleid által alakított mézes-mázas, szerelmet kívánó macska remek kontraszt. Az állat-szín olyan, mint egy előadás az előadásban, önálló performanszként is megállná a helyét.
A rendező Brent Hinkley színészvezetésében szépen használja a fizikai színház lehetőségeit. Szinte minden karakterének más formanyelvet teremt. Methusalemnek például teljes jelenete épül a pantomimes mozgásvilágra, Ida szinte repked a színpadon a boldogságtól, az állatok felveszik a karaktereknek megfelelő mozgásokat és Amalia önmagában egy elrajzolt karikatúra, amelyet a széles, a tér minden irányába terjedő gesztusok és az arcon megjelenő groteszk grimaszok tesznek teljessé.
Az állat-jelenet után az előadás ritmusa és az események felgyorsulnak. A szerelembe eső Ida igazi avantgárd nőideál. A színésznő karcsú, hajlékony alakja, akár egy Klimt-lány, gesztusai is könnyedek, légiesek, igazi fellélegzés őt nézni Methusalem, Felix és Amalia kényelmetlen aurája után. Ana Ming Bostwick-Singer jó párja a bakui diákot alakító Fernando Siqueira, aki képes hozni a vátesz-tudatú ifjú forradalmár karakterét, aki mellesleg a fél várost meghódította ellenállhatatlan sármjával. A kettőjük között fűződő nem kívánt szerelem romba dönti – ha nem is a burzsoát, de a Methusalem családját és végül lerombol mindent. Még a szerelem illúzióját is. A végére nem marad semmi, csak a vérben tocsogó haha-masina elfúló nevetése és az utóérzés, hogy a szürrealizmus és expresszionizmus mellett a dada is helyet követelt a Methusalemben.
– Vida Virág –
