Vida Virág kritikája
Időről időre előkerülnek Hollywoodban a klasszikus irodalmi drámák adaptációi. Ibsen Nórája (Babaház) és Hedda Gablerje viszonylag sokat látott alkotás a filmvásznakon. Most Nia DaCosta (a másik két rendező: Gabriella Nadig és Matthew Dunster) vitte vászonra a Hedda Gabler történetét Hedda címen, Tessa Thompson főszereplésével. Megnéztük a filmet, sőt találkoztunk a főszereplővel és a rendezővel is, akik további háttértörténeteket meséltek a készítés folyamatáról.
A norvég drámaíró, Ibsen, nem véletlenül vált az irodalmi kánon fontos mérföldkövévé az 1800-as évek végén, amikor a nők helyzete a társadalomban meglehetősen behatárolt volt. Bár a nők ekkor már szervesen részt vettek a társasági életben és látszólag élvezhettek némi függetlenséget, életük — és különösen érzelmi életük — nem léphette át a szigorú korlátokat. Ibsent drámaíróként a nők helyzete és legfőképpen lelke foglalkoztatta. Karakterei mélyen leásnak a korszak női identitásába – ahogy Nóra, úgy Hedda is bonyolult, összetett női karakterek.
Ez motiválta Nia DaCostát is, hogy újabb perspektívából közelítse meg Hedda Gabler személyiségét. Nia adaptációjában Hedda zabolátlan különcségét, fegyverhez való vonzódását hangsúlyozza, éppen ezért is érthetetlen, hogy a végén halálát (ami lehet, hogy meg sem történik) mégis a kerti tó okozza. Némiképp enyhíti ezt a hiátust, hogy a professzor viszont a Hedda által dédelgetett fegyver által veszíti életét. A professzort Nina Hoss alakítja, aki Eileen Lovborg szerepében jelenik meg, míg a történetbeli szeretője, Thea Clinton az az Imogen Poots alakítja, aki idén több debütáló filmben – All of You és The Chronology of Water-ben is feltűnik.
Szerzőnk Nia DaCosta rendezővel
A víz motívuma egyébként végigvonul a filmen, viszont éppen emiatt marad kissé zavaros, hogy a rendező nem igazán tudja eldönteni, melyik motívumot vezesse végig a történeten, amely megjósolja előre Hedda halálát. Nia DaCosta színészvezetése viszont nem hagy kívánnivalót maga után. Tessa Thompson tökéletesen irányítva megfogja a klasszikus Hedda karakter lényegét: a kettősséget, amelyben Hedda tündöklő, megbabonázó nő, a felszín alatt azonban tele van elfojtott indulatokkal. Tudatában van helyzetének – a kor női szerepeinek – határaival, amelybe semmilyen szinten nem fér bele forrongó személyisége. Hedda olyan nő, aki végletekig felfokozott érzelmekre – szerelemre – képes, de bármelyik pillanatban átfordulhat belső szenvedélye magára vagy másokra veszélyes energiává. Tessa Thomson játéka meggyőző: egészen a végéig nem tudjuk eldönteni, melyik indulat fog felülkerekedni. (Azaz nem tudnánk, az eredeti dráma ismeretében.)
Szerzőnk Tessa Thompson színésznővel
Nia DaCosta rendezésében az is változás, hogy felerősíti a női jelenlétet azzal, hogy a professzort is női szereplőre cseréli. Ezáltal újabb réteget tesz Hedda karakteréhez, hiszen így a szexuális érdeklődését is kitágítja férfi és nő iránt egyaránt. Ennek megfelelően a professzor szeretője is — akit Imogen Poots alakít — női karakter. Ez a fajta rendezői változtatás feltétlenül megbillenti az eredeti Ibsen-i dramaturgiát, és abba az irányba tolja, hogy a nők egyfajta titkos szövetségesek voltak a korszakban — szemben azzal, hogy Ibsen inkább azt sejteti: Hedda korát megelőző feminista személyiségével az adott társadalom meg nem értett, nehezen befogadható különce volt.
Szembetűnő változás az is a koncepcióban, hogy a rendezők a drámát az ’50-es évekbe helyezik át, ezzel érzékeltetve, hogy valójában egy jó fél évszázaddal később sem volt másabb a nők társadalmi helyzete, mint Ibsen korában, Norvégiában.
A film rendezője elmesélte, hogy a forgatás helyszíne számára magában hordozta a történetet, és rendkívül inspirálónak élte meg a ház falainak és a díszletnek az energiáját. Megemlékezett arról is, hogy az egyik legizgalmasabb forgatási nap a hatalmas csillár zuhanásának megörökítése volt:
„A padlót le kellett burkolnunk egy speciális anyaggal – mesélte –, mert nem keletkezhetett sérülés az eredeti burkolatban. Egyetlen egyszer tudtuk felvenni a jelenetet, mert a hatalmas csillárt valóban összetörtük azon a napon.”
Nia DaCosta filmje összességében fordulatosan ábrázolt Ibsen-feldolgozás, amely magán viseli a hollywoodi filmek aranykorát megidéző — Babylon-filmre emlékeztető — rendezői vizualitást is.
