Közel 49,000 ember előtt lépett színpadra tegnap este a budapesti Puskás Arénában a kilencvenes évek egyik legikonikusabb és legmeghatározóbb rockegyüttese a Guns’ N Roses. Ott voltunk a küzdőtéren.
Amikor 2017. november 29-én – a húsz év után újra összeállt – Guns’ N Roses visszatért saját városába, Los Angelesbe, extrém hosszú, négy órás megashow-val zárták a két éves, maratoni világturnét a The Forum Inglewood arénában. Bár a hazai rajongóknak akartak kedvezni a mega-hosszú koncerttel, inkább fanyalgás lett a vége. A rajongók a túlsúlyos Axl Rose-ról és a megkopott, gyenge hangjáról beszéltek. Ráadásul Axl a koncertturné során eltörte a lábát és egy trónban ülve énekelte végig a hátralévő koncerteket. Így a Los Angelesit is. Hol volt ez a koncertélmény attól, amikor hosszú hajjal, fejkendőben, alsónadrágban és egy laza ingben rohangált a színpad egyik pontjától a másikig…? Bár Slash-nek akkor is megvolt az a képessége, hogy a gitárszólóival megmentse a sokszor leülő dinamikájú számokat, összességében nem hagytak hiánytalanul kielégítő rock koncert élményt. Sajnos egyet kellett értenem a kritikusokkal – az együttes nem állt készen ekkor még a visszatérésre.
Most azonban Budapesten megcsillant a Guns’n Roses régi fénye. Axl Rose lefogyott és gyúrt (láthatóan), a hangja többször elkapta a megszokott frekvenciát és bizonyos számoknál egy pillanatig elhittem, hogy 1997 van és egy időutazást tettem a múltamba.
A koncert egészen pontosan 8 órakor kezdődött, ami annak fényében bámulatos, hogy a Guns’n Roses történetében volt olyan időszak (1991-1993 – The Illusion Tour) amikor több alkalommal is három órás késéssel álltak a színpadra. A szóbeszéd szerint azért, mert Axl Rose ebben az időszakban enyhén szólva nem volt színpadkész állapotban. Nyilván sokan ebből indultak ki, mert a Puskás Aréna este 9-ig telt meg folyamatosan.
Bár az intro utáni Welcome to the Jungle erős nyitány volt, a következő számok inkább a fanatikus rajongóknak szereztek komolyabb örömet. Az együttes körülbelül a koncert felétől, sötétedéskor kezdte el játszani a legismertebb és a legerősebb számait. Elhangzott a Sweet Child o’ Mine, a Sorry a Shadow of Your Love. A Knockin’ on Heaven’s Door-ra megérkezett az igazi hangulat is a Puskás Arénába. A lelátókon kigyulladtak a mobiltelefonok fényei és felemelő érzés volt a küzdőtérről körbefordulni felemelt fejjel. Csak elképzelni tudom, hogy milyen megindító lehet egy ilyen élményt megélni a színpadon. A Paradise City felrázta a népet, a lelátókon is, ahol addig – számomra meglepő módon – szinte mindenki poker arccal és mozdulatlanul ült, mintha egy Csehov drámát néznének. Annyi különbséggel, hogy öltönyök és elegáns ruhák helyett mindenkin Guns n’ Roses póló vagy minimum kockás ing (Axel egykori ikonikus viselete) volt. Végigpásztázva a lelátó arcait, nagyon örültem, hogy a küzdőtérre sikerült jegyet szerezni, mert ott fokozatosan hágott a hangulat a tetőfokára. A Civil War-nál már kifejezetten tombolt a közönség a környezetünkben. Átgondolva, hogy mi lehetett a fásultság oka a lelátókon, arra jutattam, hogy a hangosítás, ami bőven hagyott kivetnivalót maga után és emiatt a számok sokkal kevésbé voltak élvezhetőek. Az egésznek kissé hangzavar jellege lett, mert összemosódtak, visszaverődtek a hangszerek hangjai. Egyes pontokon Axl hangja is beleveszett a keverésbe. A rajongóknak jól kellett ismerni a számokat ahhoz, hogy élvezni tudják őket, mert egyébként csak egy zenei massza volt. A színpadi vetítés és világítás viszont derekasan helytállt és felfelé húzta a koncertet.
Jól fogytak a merchandizing termékek is. Mi is beszereztük a kötelező Guns műanyag poharakat, amiket a mosdónál szépen el is loptak. (Mégse akartuk bevinni a toi-toi-ba.) Mint kiderült azért, mert már nem lehetett kapni az italméréseknél… Szerencsére két srác a végén megszánt minket és kaptunk tőlük egy-egy poharat a gyűjteményükből.
Axl a koncert alatt többször átöltözött és bár nem minden outfitje volt telitalálat (például az Elton John csillogós színpadi ruháit imitáló mellényt kifejezetten waldrobe malfunction-nak találtam), alapvetően jól öltöztették. A Knockin’ on Heaven’s Door szettjében -szűk farmer, fekete póló, fejkendő és hátrafordított baseball sapka – Axl Rose nem csak egy emlék volt, hanem ekkor az egykori önmagát véltem felfedezni – kicsit hunyorítva – és meg is dobbant a 17 éves kori szívem.
A csapat a koncert végére tartogatta a legismertebb számát, a November Raint. Égtek a mobilfények a lelátókon, mint millió apró gyertya. Aztán Axlék meghajoltak és vissza se jöttek… Hiába, a csúcson kell abbahagyni.
– Virág Vida –
