A nulladik nap alacsonyabb látogatottsága után csütörtökre végérvényesen beállt a megszokott szigetes állapot és megérkezett a tömeg. A Nagyszínpad környékén estére már hömpölygött az emberáradat, és vele együtt visszatért egy régi ismerős is – a por. De Lewis Capaldi és Florence + the Machines miatt érdemes volt kilátogatni a Hajógyári Szigetre.
Az elmúlt napok esőmentes időjárása megtette a hatását, a Szigetet ismét ellepte a finompor, amelyet több tízezer ember lába folyamatosan felkavar. Sokan kendővel az arcuk előtt közlekednek, mások orvosi maszkban próbálják védeni magukat és utópisztikus ködbe borul ilyenkor a Sziget a fény nyalábok gégenjében. Persze egy fesztiválon a praktikum és a megjelenés nem mindig találkozik… bőven akadnak olyanok is, akik inkább mellőzik a maszkot vagy kendőt – a fesztiválszett fontosabbnak bizonyul.
És van még valami, ami változatlan – vörösbort továbbra sem egyszerű találni a Szigeten. Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki több helyen is hiába kereste. Az árak viszont annál könnyebben megtalálják az embert. A fesztivál idén sem az olcsóságáról híres, és különösen késő este, amikor az ételkínálat is szűkül, könnyű olyan érzésünknek lenni, mintha egy balatoni strand legdrágább büféjében próbálnánk vacsorázni.
Mindezt azonban csütörtök este két olyan nagyszínpados produkciója feledtette, amelyek egészen különböző módon, de pontosan megmutatták, miért van még mindig létjogosultsága a több tízezres élő koncerteknek.
Lewis Capaldi: az ember, aki újra jól érzi magát a színpadon
Lewis Capaldi fellépését különös várakozás előzte meg. A mögöttem álló fiatal pár például már a HÉV-en arról beszélgetett, hogy csak remélni tudják, hogy nem marad el az utolsó pillanatban a koncert. Az aggodalomnak van előzménye. A skót énekes nyíltan beszélt szorongásáról és pánikrohamairól, 2022-ben pedig Tourette-szindrómával diagnosztizálták. 2023-as, megrázó Glastonbury-fellépése után – ahol tünetei miatt a közönség segített neki befejezni a Someone You Loved-ot – hosszú időre visszavonult a turnézástól, hogy mentális és fizikai egészségére koncentráljon, ahogy akkor azt a The Guardian is megírta.
Ehhez képest a Szigeten egy felszabadult, jó formában lévő és láthatóan a színpadot ismét élvező Capaldit kaptunk. A koncerten nemcsak a hangja működött, hanem az a sajátos, önironikus humora is, amely szinte ugyanolyan fontos része az előadói személyiségének, mint a melankolikus balladái. Egy ponton teljes természetességgel hívta fel a közönség figyelmét arra, hogy a tömeg mögött éppen valaki leugrik a bungee jumping toronyból. Később pedig Florence + The Machine közelgő koncertjével viccelődött. Azt mondta, nyilván azért gyűltek össze ennyien nála, hogy jó helyet foglaljanak Florence-re, miközben kénytelenek végigszenvedni előtte ezt az „unalmas kis előadót”.
Ez az önirónia különösen jól működik azért, mert éles kontrasztban áll a dalok érzelmi intenzitásával. A mostani koncertprogram gerincét olyan dalok adják, mint a Grace, a Bruises, a Pointless, a Before You Go, a Hold Me While You Wait és a visszatérésének egyik fontos dala, a Survive. A Bruises egyszerűsége és a Before You Go fokozatos érzelmi építkezése élőben különösen erősen működik: Capaldi nem látványos show-val akarja uralni a Nagyszínpadot, hanem azzal, hogy néhány perc alatt több tízezer embert képes ugyanabba az érzelmi állapotba húzni. A 2026-os nyári koncertjein ezek a dalok rendszeresen szerepelnek a programban. És természetesen a végére maradt a dal, amely nélkül Lewis Capaldi-koncert aligha érhet véget… a Someone You Loved. A 2019-ben világsikerré vált számot már az első hangoktól együtt énekelte vele a közönség, majd egy ponton gyakorlatilag átvette tőle. Capaldi pedig hagyta. A dal vége után is tovább szólt az ének a tömegből – egy ideig már nélküle –, mielőtt az előadó végleg elhagyta a színpadot.
Florence + The Machine: amikor az indie rock kortárs színházzá válik
Ha Lewis Capaldi koncertje az emberi közvetlenségről szólt, akkor Florence + The Machine fellépése egy komplett színpadi világot épített fel.
Florence Welch esetében nehéz egyszerűen rock koncertről beszélni. Amit létrehoz, valahol a nagyszabású koncert, a kortárs tánc, a performansz és a rituális színház határán helyezkedik el. A legfontosabb értéke, hogy a minőségi, indie-rock koncertnek álcázott magaskultúrát képes populárissá tenni és eljutattani a széles tömegekhez. Amit a Florence ezáltal csinál az valódi értékteremtés. Egy olyan közönséget – köztük rengeteg fiatalt – nevel ki, amely egy hatalmas zenei fesztivál Nagyszínpada előtt válik fogékonnyá a kortárs előadóművészet eszközeire. Már Florence belépése kijelölte ezt a világot. Megérkezett, nagy levegőt vett, hátrahajtotta a fejét, mintha nem koncertet készülne elkezdeni, hanem egy rituálét.
És tulajdonképpen azt is kezdett. Az előadás nem egymás után következő dalok sorozatának hatott, hanem egyetlen, elejétől a végéig felépített dramaturgiai ívnek. Az egész koncert librettószerűen megkomponált jelenetei, a jelenetek ritmusa, atmoszférája, dinamikai csúcspontjai pontosan úgy működtek, ahogy egy jól felépített színházi vagy kortárs táncelőadás: volt kezdőpontja, fejlődése és végpontja.
A látvány ugyanezt a koncepciót szolgálta. A négy táncos fekete fűzője, combfixe és hatalmas, fodros alsószoknyára emlékeztető jelmeze egy sötét, dekadens, Moulin Rouge-t idéző világot teremtett, mintha a Moulin Rouge titkos, áporodott és parfümös levegőjű öltözőjében lennék. Ezzel állt erős színkontrasztban Florence vörös, marabutollas, légies, fodros köpenye. Nem egyszerű koncertkosztümök voltak ezek, hanem egy színpadi univerzum szereplőinek a színpadi jelmezei.
A jelenlegi Everybody Scream turné eleve erősen teátrális koncepcióra épül, a folklór, a női rítusok, a sötétebb mitológiai képek és a közösségi eksztázis elemeivel. A fesztiválprogramban olyan dalok kaptak helyet, mint az Everybody Scream, a Shake It Out, a Which Witch, a Spectrum, a Rabbit Heart (Raise It Up), a You Got the Love, a King, a Howl, a What Kind of Man és a Heaven Is Here – a júliusi európai fesztiválfellépések setlistje is ezekre a számokra épült.
De Florence Welch legnagyobb fegyvere továbbra is Florence Welch.
Florence-nek minden adottsága megvan ahhoz, hogy ne egyszerűen kiváló énekes, hanem jelentős színpadi előadó legyen. Kiemelkedő színpadi jelenléte, képzettségről árulkodó tudatos testhasználata és mozgása mellett nemcsak a széles hangterjedelme és a hangszíne különleges – hanem minden adottságát jól használja és képes játszani is a hangjával. Hol szinte suttog, hol éteri magasságokba emeli, máskor pedig elementáris erővel engedi ki – és mindez mindig a színpadi történet része.
A koncert vége felé aztán megtörtént valami, amit ma már egyre nehezebb elérni egy több tízezres fesztiválközönséggel. Florence arra kérte az embereket, hogy engedjék le a telefonjukat. Ne rögzítsék és ne dokumentálják a színpadi történéseket. Ne a kijelzőn keresztül nézzék azt, ami éppen a színpadon történik. Legyenek egyszerűen csak jelen, adják át magukat a pillanatnak, és énekeljenek vele. A tömeg pedig engedett a hipnózisnak. Talán itt vált igazán érthetővé, miért több Florence + The Machine produkciója egy rendkívül profi zenei koncertnél. Florence célja a közös ritálban való részvétel és az eufória és a katarzis kollektív megélése volt. Az előadó ennek megfelelően a végén ugyanazzal a gesztussal zárta le az estét, amellyel elkezdte – hátravetette a fejét, kitárta a karját és az arcát csukott szemmel az ég felé emelte, mintha egy rítus végén adna hálát.
És valahol tényleg az történt. A porban, a hőségben, a méregdrága ételek és a rejtélyesen eltűnt vörösbor közepette egyszer csak létrejött az, amiért még mindig érdemes fesztiválokra járni – egy rövid időre több tízezer idegen emberből közösség lett, a koncertből pedig katarzis.
